Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép

Első írásaim a Kláris folyóíratban, valamint a Kagylókürtben kagylokurt.hu/1416/tarsadalomtudomany/szemelyiseg-virag.htmljelentek meg. 

 

 

 FEHÉR FRED UTOLSÓ ÚTJA

Hajnalhasadtával erőt vett magán, megzabolázta fáradt tagjait. Lassan, erőltetetten kaptatott. Ment a kapu felé, mint mindig. Minden reggel megtette ezt az utat. Az egyik lábát jól láthatóan húzta. Megállt. Orrát kidugta a rácsokon...

Úgy tett, mintha rácsodálkozott volna a világra, vagy mintha várt volna valakit. Talán várt is. Jobbra-balra megmozgatta orrcimpáit, a levegőbe szimmantott. Azt várhatnánk, hogy érezte a tavasz illatát, mintha ez a testrésze még élő lenne rajta, eleven, habár a többi elfásult, elkopott… Megvénült. Kín volt már ez az élet. Nem az illatok miatt lélegzett. Már csak ez az egy függősége maradt, a levegővételeké. Enni sem nagyon evett. Nem lehetett már hasznát venni, és ő sem vette már hasznát semminek.   

Nyugtalanul jártatta szemeit, pedig azok már nem közvetítettek képeket, tekintete valójában a homályos semmibe merült. Pedig sziporkázott körülötte minden. Új életre éledtek a fák, a harmat fedte fűszálakon játszi fények cikáztak. A szellőujjak a kipattant rügyeken fuvoláztak.
Az ő fülei azonban tompa csendre kárhoztatták. Ők hagyták cserben legelőször. Mi jött aztán? Már nem is lehetett tudni. Lassan kifakult a világ. Sötét köd ereszkedett a hajdan oly élénk szempárra. Ropogóssá vált tagjaival a mozgása ólomsúlyúvá merevült. A vén bőr rajta csak a csomagolóanyag.
Az a hátsó láb! Csak az ne fájna annyira. Gyakran megmakacsolta magát. Alig mozdult, mintha a házban akarná tartani. Nem értve, mi ez a reggeli menetel. A séta a rácso
s kapu felé. Minden nap ugyanúgy és ugyanúgy.
A vén fej hozzányomódott a rácsok fogsorához.
Akit várt, az ma sem jött el. Ma sem és tegnap sem. Azelőtt sem. Nem is tudja már, milyen régóta várja. Egy örökkévalóság óta. Hol maradhat? Hiszen megígérte. Hát nem tudja, hogy várják? Elfeledte?
Fontos lenne az eljövetele. No, nem életbevágó! Az életnél is fontosabb. Van idő, amikor valami az életnél is fontosabb, és ő ezt tudta, hogy most van az a perc… Nem lett volna képes képzetekbe önteni, de valahogy mélyen a zsigereivel tudta. Érezte és érzékelte. Már belülről „látott”. Mély és érző sejtéssé lett minden porcikája, habár nem mozdultak az agytekervények! A vágy erős lett:
El kell jönnie!
Mikor is volt, amikor Remetei Szkítha Becse meg ő!?
Milyen rég is?! Becse elment, itt hagyta. Csak úgy, hipp-hopp. Este még ugrált. Örült, kirobbanó jókedve volt. Reggel pedig csak egy élettelen test. Holtan találták a fekhelyén. Váratlanul történt.
Olyan békésen pihent. Hiába szólongatták, többé nem mozdult. Becsét nagyon megsiratták. Őt már csak a kisfiú szerette. Úgy volt, hogy ő megy el előbb.
Sokat veszekedtek. Főleg az ennivalón. Akkor még volt miért élni. Az étel, a birtok közös őrzése örömöt adott.
Most ez a nap is elmúlt. Leszállt az est. Fred lassan visszaballagott a házba. Itt felejtette őt az az illető!

Reggel őt is ott találták. Nem vonult el sápadt, tünékeny alakja az ajtó előtt. Nem dugta arcát, orrát a világát határoló rácsok közé.
A kisfiú a tetem házból kinyúló feje fölött sírt. Halk hüppögéssel hullatta könnyeit. Azok végiggurultak a hófehér szőrzeten. Az élettelen test megtörten nyúlt el a kutyaház
ban. A béna, sánta láb vádlón a legbenső zug felé mutatott. Ma végre teljes mértékben megmakacsolta magát! Neki lett igaza! Mi végre az a hasztalan menetelés! Nem vitte ki az utolsó útra! Itt érte a halál!
A fej oldalra billent, de mégsem volt szánalmas. A száj nyugodt volt, talán mosolygott is.
Ne sírj! – mondták hátul. – Látod, Fredi boldog! Tudod, ő már régóta várta azt az angyalt. Minden reggel azért ment ki a kerítéshez, mert őt várta szüntelen. Az angyalt, aki megfeledkezett róla.
Minden reggel feltette magának a kérdést: „Hol marad már az az angyal?!” Ma regge
l a felébredő Fredi szárnysuhogást hallott. Máshoz indult, de szeme megakadt a fáradt, összetört testen, a vaksi szemeken. Eszébe jutott, hogy eddig megfeledkezett róla. Finoman leszállt hát, félve az ölébe vette. Halkan suttogott a süket fülekbe, felemelte és elvitte magával. Elvitte őt az a gyönyörű angyal. A Halál Angyala!
És Fredi boldogan mosolygott. Tűrte, hogy simogassák.
   

A tavasz rügyfakasztó ostora pattant. Az élet körforgása újra a régi kerékvágásba fordult. Daloltak a madarak, csillogtak a cseppek a harmatos füveken. Gördültek a cseppek a kisfiú szeméből, lefolytak a hófehér bundán. A süket kutyafülek már nem hallottak meg semmiféle jajveszékelést. Az anya finoman vígasztalt:
„Hidd el, nagyon bölcs és csodálatos az az Angyal. És a mi Fredink már nagyon várta!”

 

 VÉGE

 

 

 

 

 Első könyvrecenzióm  Zonda Főorvos Úr verseskötetéről szól, aki egyik munkahelyemen (Dél-pesti Kórház ) az Orvosi Kamarai ügyeket intézte, emlékszem egyszer csaknem könnyeket csaltam a szemébe, amikor jeleztem felé, hogy a Margiszigeten sétálgatva, gondolkodva, egy vers duruzsolt bennem. Felidéztem a verssorokat, és azon gondolkodtam, hogy melyik nagy költőnktől származhat. Később jöttem rá, hogy hiszen ez egy csodálatos Zonda vers. Erre mondta kedves hitoktatóm, Enzsöl Ellák, hogy a nagy költők ott tartják a kezüket az Isten pulzusán! A vers a lélek anyanyelve, mint az ősi énekek, ritmusokKép muzsikálása. Mindehhez még a költői nyelv képisége, rétegzettsége, eidetikus volta, a közlés rétegeinek megsokszorozásául szolgál. Azt hiszem a költők és a gyerekek tudják igazán mi az, szerelemmel  és értően szeretni a világunkat!

 " A vers olyan "holisztikus" tartalmakat hordoz, amelyeket az egyes mondatok  megfelelő sorrendbe állításával nem lehet kifejezni. Nagyon fontos, hogy ehhez a holisztikus jelentéshez megfelelő direkt szenzoros érzékelések is hozzájárulnak, melyeket a szavak hangzása, a ritmus, a verselés és az előhívott vizuális képzetek biztosítanak.

 Egy vers globális jelentése minőségileg különbözik az egyes specifikus jelentések összegétől, ugyanúgy, ahogyan egy mondat jelentése is minőségileg különbözik az őt  felépítő betűk és szavak jelentésétől.

 A vers a sémákban rejlő implicit tudást hívja elő. Így gondolkodás nélkül tudunk az implicit tudásra támaszkodni. Ha viszont prózát olvasunk, valószínűleg minden mondatot elemeznünk kell, és sokkal "racionálisabban" jutunk el a megértéshez.  A prózában nincs meg a vers koherenciája, evokatív (felidéző) hangzása és képvilága. A próza és a költészet globális hatása teljesen más!"

Gondoltátok volna, hogy az idézet egy nagyhírű KOGNITÍV therapeutától való!?  Igen, ezt a Kognitív terápia térhódítása c. könyvből másoltam ki és John D. Teasdale tollából származik!

 

                             

 

 

 

 

 

 

 

Kép

KÖNYVESPOLC

 

T Ö R T A R A N Y

 

 

 (Dr. ZONDA Tamás
pszichiáter főorvos verseskötetéről)

 

Megjelent a Kláris 94/ 6. számában

 

 Dr. Zonda Tamás Főorvos Urat, a pszichiátert van szerencsém személyesen is ismerni, a teljes embert azonban verseiből ismerem igazán. Vívódó, filozófikus, olykor üdítően fanyar attitude jellemzi őt verseiben, s mindezek mellett humor. Költészete hangulatilag, tartalmilag is összetett. Hasonlíthatnám a pikáns indiai konyha élvezetéhez, amikoris első találkozáskor az ízek egyvelege csak mint  furcsa sokkoló hatás érvényesül, majd fokozatosan kibomlik a csípős, az édes és egymás után a többi íz, finom rajzú, lágy tónusú emlékeket hagyva maguk után, míg éppen a jelzés szintjén bukkannak elő teljes erősségükben az egyre újabbak, helyet hagyva visszavonulásuk áttetsző emlékeinek.

 A kötet lírikus hangvételű versei felett is átsuhan egy cseppnyi humor és a pergőbb ritmusú , vidámabb versekben is felfedezhető egy fájdalmasan kritikus él. Mély tudattalan tartalmakat is érintenek  mind a költő, mind pedig az olvasó részéről a "Kilépési nyilatkozat" verssorai , ettől nyerik mérhetetlen humoros jellegüket.  A képzeletünk vásznára eső kép  több síkon is  értelmezhető egyszerre , s a hirtelenjében egymásra vetülő asszociációk  képtelenül komikus érzeteket keltenek.

Kétségkívül, Zonda Tamás nagy nevettető. Üdítően szellemes, filozófikus stílusa egy önmagát is kétségekkel figyelő személyiség sajátja. Van rálátása önmagára, ami kevés embernek adatik.

A kötet címadó versében halk szavú, finom képben jelenik meg a nyár, az ifjúság varázslatos, soha vissza nem térő világának hangulata, mely kép felvillanása után fájdalmasan szomorú utóíz marad:

 

"Messze a nyár Törtarany

hó hull szívemre hangtalan,

...csak kezeid emléke oson

majd roncsolt arcomon..."

 

  A Psychoteráp című versben a pszichiáter szelíd nyomatékkal próbálja lebeszélni a költőt arról a szándékától, hogy az emberi kapcsolatoktól, az élettől, ettől az " undorító álarcosbáltól " visszavonuljon.

( Az álarc a személyiség közszereplésre szánt, viszonylag rugalmatlanabb része. )

  Sokszor jelenik meg a versekben a bohócmotívum, mely a személyiségstruktúráját adaptívan változtatni tudó, fejlődésre, játékosságra képes ember szimbóluma. Különféle jelmezek, pl. szkafander, melyben a pszichiáter a betegei közé lép. Hiszen egy más világban másképp tud csak közlekedni, nem olyan szabadon, ahogy szeretne, és szíve szerint  tenné, hiszen a pszichiáter szerepszemélyisége kórházi keretek között egész más működésmódot kíván, mint ahogy valójában szeretnénk mutatkozni és legtöbbször ezt a helyzetet, a betegség is megkívánhatja. Nem mindig persze. Akkor baj, ha a szkafanderből nem tudunk kibújni, és már csak a mi védelmünk miatt van szükségünk erre.

  Zonda Tamás azonban nem pózol. Meg sem kísérel azonosulni szerepekkel, nem bújik jelmezek biztos álarcai mögé.

ÖnMAGát mutatja védtelenül ebben a sokszor kegyetlen eszközöket (lángszóró motívum megjelenése többször ) is bevető világban. Fájdalmas képeiből ( roncsolt arc, hamubasült arc, fekszem kiterítve , védtelen, arcom lángszóró emlékei ) azonban kitűnik , hogy számtalan eltüntethetetlen sebet kapott következetes, magát és erkölcsi tartását vállalni tudó és akaró MAGatartása miatt.

 Klienseim, akik ismerik Zonda Tamás verseit ( ezt a recenziót a Dél-pesti Kórházban eltöltött időszakom alatt írtam ) , sokszor hívják segítségül a bennük megjelenített gondolatokat és érzelmeket akkor, amikor  fájdalmukat  képtelenek  saját szavaikba önteni.  Mindez nemcsak a megértés és megértetés szempontjából fontos, hanem azért is, mert a versben megjelenített világ feszültségoldó, elaboráló hatású.

 Az igazi művészetben  a szó, a kép  stb. mágiája által kívülre helyeződik a tartalom .( tehát a jobb agyféltekés működést a struktúrálás, racionális átdolgozás révén a bal agyféltekés segít kiegyensúlyozni. A parietális lebeny hátsó felső részén bekapcsol az ún. spirituális agyközpont, amint a két agyféltekei működés kiegyensúlyozódik, és magasabb nívón, holisztikusabban láthatunk rá egy problémára. A szorongásosság leginkább a jobb agyféltekéhez köthető . Így a bal erőteljes bekapcsolása, a probléma megfogalmazása, formába öntése, majd racionális feldolgozása, struktúrálttá, megfogalmazhatóvá , átláthatóvá válása segít  a
harmónia megteremtésében és a akár a         szorongásmentesülésben. )

 

Tehát az igazi művészetben a szó, a kép "mágiája", holisztikussága  által mintegy "kívülre helyeződik" a tartalom, jótékony űrt hagyva maga után, helyet az ünnepi , transzcendens élményeknek , lehetővé téve, hogy egy időtlen pillnatig kiemelkedjünk a köznapiságból, ebből az "undorító álarcosbálból" - ki minek tekinti az életet .

VÉGE


 Kép

►            

 

 

 

 

 

 

 

 

A mintaadó média 
és egy kis párkapcsolat 
Rovat: Tanulmány
 


Napjainkban már egészen kisgyermekkortól kezdve emberek tömegei kerülnek a média azon hatása alá, amikor képek formájában az információ szinte zuhatagként éri őket, időt sem hagyva azok tartalmának feldolgozásához...

A mesékből eltűntek azok a képek, amikor a nagyanyó a kiscicával, kiskutyával a tornácon a hintaszékben ücsörög, amely helyzetet egyfajta meditatív nyugalom érzete hatotta át, az „itt és most élni jó” életérzése lengte körül.

A régebbi típusúakkal ellentétben a mai filmek és mesék pörgősek, akciódúsak, eszmei mondanivalójukat zömmel nem a mások javára hozott áldozatvállalásban, igényes és mély kötődésben, meleg szeretetben vagy idilli, békét árasztó hangulatban fogalmazzák meg, hanem agresszívan abban, hogy vedd el, ami a tiéd lehet, mert ha nem teszed meg, úgyis megteszi más. Ilyen értelemben felelősséged sincs!Gazdagnak és sikeresnek kell lenni, szinte bármi áron. Azt az illúziót keltik, hogy erősnek, bátornak, félelemnélkülinek, elszántnak kell lenned. Az erősebb legyőzi a gyengét, és az erő lényege ezekben a modern(!) filmekben általában nem abból áll, hogy magunkat kontrolláljuk, hanem, hogy valaki mást.
Milyen az az erő – kérdem én –, ami a gyengeséget nem bírja el!?
A mai kor mondhatni a nárcizmus társadalma. A tömegében gyártott erőszakos filmek hatására a gyerekek egy részében a félelem, más részében az agresszió nő. Az agresszorral való azonosulás egy énvédő mechanizmust működtet, s egyúttal feszültségelhárítás a "célja" – egyik sem túlzottan kívánatos!

Verena Kast svájci jungiánus analitikus szerint a szadizmus végeredményben a végső, és elpusztíthatatlan, sérthetetlen, tehát a legfőbb agresszorral való azonosulás, ami a Halál maga.

A mai kor tagadja a halált, ahogy a rákos sejt is a végtelen növekedésével, térhódításával és szomszédai semmibe vételével ezt teszi: megszünteti receptorai működését és nem veszi többé a környezete jelzéseit. Így viselkedik sok tekintettel a mai kor embere, és ez végzetes következményekkel járhat...

Indulása idején a televíziózásnak nagyon sok pozitívuma volt: egy-egy szereplővel érzelmileg azonosulva a megszokott életformánkon kívül helyezkedhettünk, így megélhettünk másfajta viselkedési, attitüdbeli mintákat, élethelyzeteket. Ez hiánypótlásul is szolgált, mivel a falusi ember nemigen jutott el színházba, egyéb művészeti látókört tágító eseményekre. Bár fantáziánk megnyesegetése által, de a látvány, a kép hozott azért pluszt is az olvasott szöveghez képest.

Tehát filmnézés közben az ember érzelmileg finomodott, színesedett a történetek tanulságaitól, vagy akár a szereplők mimikájának látványától. (Kimutatták, hogy „biológiai huzalozottságunk” révén átéljük, „levesszük” a látott arcon keresztül annak finom emócióit, indulatait, egyéb érzéseit.)

A közvetlen mintahatások – családi normák, hagyományok – így egy kicsit fellazulhattak, az ember mintegy kitekintést kaphatott a nagyvilágra, és szabad akarata révén egészen másfajta cselekvésmódokat, életformákat, gesztusokat, élményeket is kipróbálhatott, hiszen sok-sok modell megfigyelése, leutánzása vált lehetővé a „varázsdoboz” közvetítésével.

Mára már elértük azt, hogy sok tekintetben a televíziónak, illetve a környezeti hatásoknak, mintáknak szinte nagyobb a befolyása a viselkedésre, mint a családnak.

És itt nagyon nagy a felelősség! Gondolok akár az alkoholfogyasztási szokásokra. Sajnálatos módon a fiatalok és a serdülők erre a legérzékenyebbek és legfogékonyabbak. És a reklámipar ki is használja ezt! Az ifjabbak szemében ártalmatlannak és nyugodt szívvel követhetőnek tűnik például az esti rövid ital kortyolgatása, az alkoholos itallal való önfeledt társasági koccintgatás, ha mindez szépen berendezett lakásokban történik, vagy egyéb kellemes díszletek között, fiatal és csinos, gondtalan párok társaságában.

Ezekkel a szereplőkkel ők azonosulni tudnak és követendőnek találhatják a példájukat, hiszen azok a szereplők sikeres és megbecsült tagjai környezetüknek. (A képsorok azt nem villantják fel, hogy hányan fognak közülük évtizedek múlva májcirózisban meghalni, ha rendszeresen italoznak…)

A filmek, a reklámok tehát sokszor csak a valóság egyik oldalát domborítják ki, és a befolyásolható tinédzser hamar elcsábul, ha nincs, aki bölcsen visszatartaná, akire hallgathatna.

A minták több oldalról hatnak és lassan sokkal fontosabbak a közösségek által közvetített mintahatások, mint a szülői házban látottak. Pláne, ha a felbomló, partikulálódó családok jelenségét is számításba vesszük, ahol nem mindig jut a gyermekre elég idő és energia, hogy elmagyarázhassuk a televízióban csillogónak bemutatott életforma káros, negatív hosszú távú konzekvenciáit, aspektusait.

A zaj, a sürgés-forgás szédítő ritmusa, a pörgés nem hagyja a csendetérvényesülni.

Érdekes, hogy a Western filmek is unalmat keltenek a mai kor fiataljaiban. Nincs olyan televízió elé tapasztó hatásuk, mint számukra volt annak idején. Ma már jószerével csak a harsányabb, katasztrófafilmek tudják odaszögezni a tömegeket a képernyő elé. Mintha már csak erre volnánk „kihegyezve.” Mért is érdekelheti ez a mai kor emberét?

Egyrészt, mert hiányozhat az életéből a valódi történés. A valódi kaland, a valódi szerelem, a valódi szeretet, a lüktető élet. Régmúlt kalandorok, az aranyásók farmerjében járunk a munkahelyünkre, agressziónkat a számítógépes játékokon, vad filmeken éljük ki.

Másrészt pedig a mai kor igazságtalansága, fenyegetettség-érzete mélyen beült a tudatunk alá, és ott zakatol akkor is, amikor nem halljuk. A filmek felszínre hozzák ezt a katasztrofális mélyvilágot.

Robbanások, világkatasztrófa, sikítás, rémület. Hiszen kicsi gyermekeink már a globális felmelegedésről beszélgetnek egymás között. Aztán mit tudnak ellene tenni?!

Akik tudnának, azok nem tesznek túl sokat. Faramuci módon az egészséges ételeket, élelmiszereket, a környezetbarát termékeket és életmódot azok képesek megfizetni, akik nem ebben a szektorban keresik meg rá a pénzt. A reklámok a gondtalan fogyasztásra helyezik a hangsúlyt, közben felolvadnak a sarki jégtömbök. Az akciófilmekben legalább jön egy sármos Steven Segal, vagy egy Chuck Norris-szerű figura, aki megkísérti a lehetetlent és sikerre viszi azt, ami másnak eleve reménytelen. Ezek a hősök sokszor magányosak, nem számítanak támaszra, arcukon maszkszerű elszántság, szinte aktív éber hipnózisban vannak…. Sokszor látni ilyen arcokat plakátokon is. A sebezhetőség, azemberi érzékenység ma már nem divat, szinte konstrukciós hiba. Gondolkozzunk, tényleg ilyen világot akarunk átadni az utódainknak!?

Századunkban a fogyasztásra, a piaci értékekre helyeződött a hangsúly. És ez igaz akár még a párkapcsolatokban is…
A reklámipar a nőből egyre inkább egyfajta fogyasztói babát próbál kreálni, ezt látjuk egyes szappanoperákban is alacsony röpülésű játszmák, kicsinyes ármánykodások fűszerezésével. A fürdőruhás képeken azokat a színésznőket is retusálják, akik tökéletes alakkal bírnak, de hát egy csomó divatos dolgot nem lehetne eladni, ha nem húzzuk alá a hiányt, nem kreálunk szükségleteket. A fiatal lányok egyre nagyobb része lesz étkezési zavaros (anorexiás vagy bulímiás), az idősebbek meg már fel sem veszik a versenyt a filmszépségekkel, mert úgyis hiába. Beletörődnek, hogy ez az élet rendje, és az öregedő feleségeket lecserélik...

A fiúk sokszor nem lesznek éretten férfiasak, csingilingikkel a nyakuk körül feminin vonásaikat hangsúlyozzák. Meghallgatják a barátnőjüket, érzékenyek, de támasz helyett velük együtt sírnak. A másik fő típus a kopaszra borotvált izomember. Ő az érzéketlen erőt hangsúlyozza.

Mintha nem lennének egyéni utak. Pedig a reklámok ezt hangoztatják. Újulj meg, ne légy maradi, de konkrétan meg is mutatják, hogy hogyan legyél az. Már túlhaladott az a mondás, hogy mindenki másképp egyforma. Ma már mindenki egyformán más. Mint amilyen teszem azt tegnap volt. Holnap meg megint mennek a kijelölt csapáson, hiszen így lesznek trendik.

Tehát a filmszakma, a televízió, a képiség és általában a média rombolni is képes, nemcsak személyiséget építeni. Attól függ, hogy mire használják, szórakozásra, értékteremtésre, vagy manipulációra.

Illusztráció: Rónai Katalin bábfigurái

Kapcsolódó cikk: Zavarja a szexuális fejlődést a média




Dr. Nagy Mária Magdolna 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

         



 

 K Ö N Y V E S P O L C :Kép

 

 

Stefan Zweig: Sigmund  F R E U D

 

 

" Ha felállítanánk egy mércét, amely az ösztönök és vágyak szerint osztályozna, ugyancsak elcsodálkozna mindenki." -szerepel a könyv elején a schilleri idézet.

 Századunkban, amikor  FREUD és tanai az egyetemes kultúra része lettek, úgy gondolom, nem szabad, hogy bárkit is meglepjenek a Schiller korában még úttörőnek számító gondolatok.

"... a / Freud/ által meghatározott tételek annyira magától értetődőnek tűnnek, hogy valóban nagyobb megerőltetés nélkülük, mint velük gondolkodni."- írja Zweig.

Nem megerőltető  viszont jottányit sem Zweig Sigmund Freudról írt könyvét olvasni. Sőt! 

Hasznosságán kívül erénye még a könyvnek az is, hogy a benne megjelenített gondolatok, hasonlatok plaszticitásukkal és változatosságukkal  valósággal lenyűgözik az olvasót, mert fantáziánk vetítővásznára vetülve  vizuális élményt nyújtanak.

 Mivel Zweig végigvezet  Freud tudományos felfedezéseinek lépcsőfokain, szinte a mester /Freud/ mellett lépkedve fedezhetjük fel újra a pszichoanalízis eszméjének megszületését, mitegy az őskáoszból kiemelkedve, ill. fejlődését és térhódítását.

Hiszen  Sigmund Freud  nem csak egy terápiás eljárást  dolgozott ki, hanem általa nyílt meg, s került először felderítésre a mélylélektan titokzatos barlangrendszere és varázslatos szépségeket  rejtő, mélységek kincseivel kecsegtető útja, minden vonzatával együtt. Gondoljunk pl. világnézeti, kultúrális, neveléselméleti stb. hatásaira.

 Nietzsche szerint minden zseni álarcot visel. Freud, aki külsejével, életvitelével (gondoljuk csak el: egy bérházban lakott, napjai analízissel, tanulmányozással, terápiája során felgyűlt ismeretei rendszerezésével teltek.) maximálisan mintapolgárnak számíthatott a XIX. században, Zweig szerint a "legnehezebben  áttekinthető álarcot" viselte, a "jelentéktelenség mezét."

(Nekem itt Einstein és a nagy tudósok uniformizált, apróbetűs írásmintája ötlik eszembe példa gyanánt a fenti gondolatmenethez kapcsolódva).

Ez a jólöltözött, szabályos arcú, nagyobb viharoktól mentes magánéletű úriember mégis a legélesebben konfrontálódott kora erkölcsi nézeteivel és az orvostársadalommal.

A XIX. század az erkölcsi felfogás sötét középkorának tartható.

A szexualitás kérdése maximálisan tabu-téma nemcsak az ifjúság nevelése terén, ill. a közéletben, de az orvos-beteg kapcsolatban is. Egy kis képzelőerővel nem nehéz magunk előtt megjeleníteni, hogy milyen amorf, megformálhatatlan félelmekkel, szorongásokkal küzdhetett  e korban az a kamasz, akiben szükségszerűen felébredt a nemiség ösztöne, és józan emberi szó helyett csak homályos fenyegetésekkel nézhetett farkasszemet.

  Freud miután felismerte, hogy ezen kérdések szőnyeg alá söprése és agyonhallgatása nemcsak elítélhető mint gesztus, de komoly pszichés megbetegedéseket is okozhat, nyíltan szembeszállt kora erkölcsiségével, pontosabban ennek hiányosságaival.

Bár ezen felismerése több kollégája előtt sem volt titok, Freudot nézetei nyílt hangoztatása miatt kizárták az Akadémia testületéből.

 Ezután indul el Freud egyéni, még járatlan útján, melyre élete alkonyán, ha visszanézett, igencsak elcsodálkozhatott. Elcsodálkozunk azonban mi is, a Zweig által kalauzolt út végén, hiszen csaknem felfoghatatlan, hogy Freud zsenialitása hány területre világított be s teremtett áttekinthető viszonyokat. Magyarázatot adott elszólásainkra, tévcselekvéseinkre, elfelejtésekre, mitológiákra.

( Freud közérthetően ír minderről a Mindennapi élet pszichopatológiája c. könyvében. Bálint Alice-t is nagyon tudom ajánlani olvasásra a követői közül. Én gimnazistakén olvasgattam őt.)

Megvetette a modern álomfejtés alapjait, szakítva az addigi misztifikáló, ködösítő áramlattal, amely legtöbbször  hajuknál fogva előrángatott érvek, magyarázatok elfogadására épített.

Komplexusokat írt le, rájött, hogy a szexualitás csak felébred a serdülőkorban, a libidó azonban valójában visszavezethető a csecsemőkorig.

Szinte elszédül az ember eme káprázatos munkásság nyomán megnyíló távlatok láttán. Mindehhez Freud zsenialitása, csodálatra méltó munkabírása és szoros időbeosztása szükségeltetett. És még valami: Freud minden általa vizsgált területet úgy szemlélt, mintha ő lenne az első, aki ezt teszi. Nem hagyta, hogy tisztánlátását bárminemű korábban kialakított vélemény befolyásolja, elhomályosítsa. Jung gondolatával élve: nem szerencsés, ha valaki már annyira okos, hogy többé bölcs nem lehet.

Talán ez Freud legfőbb titka: képes volt gyermekké, majd bölccsé válni, (erre az archaikus tudásra utalhat  bölcső szavunk a magyarban!?)s részben legalábbis innen gyökereztethető zsenialitása is.

Zweig valószínűleg Freud munkásságának komolyságát akarta hangsúlyozni, amikor azt írta, hogy analitikus ülései több órás erős koncentrációt igényeltek tőle. Valójában azonban a pszichoanalízis során az ún. "lebegő figyelem"-re van szükség mind a terapeuta, mind pedig a páciens részéről. Az ilyenfajta koncentrációt az alkotáshoz szükséges figyelemhez hasonlíthatnám, amikoris a fellazult asszociációs tevékenység jellemző a gondolkodásra, lehetővé téve a tudattalan tartalmak tudatba áramlását. Ilyesmi történik kontrollálatlanul egyes pszichiátriai betegségekben is. (primer- és szekunder incocherencia -így hívjuk ezt patológiás esetben.)

Zweig könyvét mindenkinek ajánlom bárminemű megkötöttség nélkül, hiszen amellett, hogy közérthetően fogalmaz, műve lebilincselő olvasmány is. Számomra különösen érdekesek azok a részek, amelyekben a tanítvány (Zweig) nagyrabecsült mestere érdemeinek elismerése mellett kritikai észrevételeinek is hangot ad. Mennyire finoman és kultúráltan, ugyanakkor nyíltan és élesen körvonalazottan teszi mindezt! Stílusa megnyerő, még ha nem is mindenben érthetünk vele egyet. Zweig kritikájához a precíziós pontosságra képes sebészkés képe asszociálható- Mennyire más, mint a hazai közéletben helyenként tapasztalható durva vagdalózás! Pedig a kritika nemcsak arról hordoz információt, akiről szól. Két éle van. E szempontból is felüdülés Zweig könyvét tanulmányozni.

 

V É G E

               

Kép

 

 

Ez az írásom  megjelent a Kláris 1994/5. számában.

Főszerkesztő: Dr. Györgypál Katalin

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Reggel őt is ott találták. Nem vonult el sápadt, tünékeny alakja az ajtó előtt. Nem dugta arcát, orrát a világát határoló rácsok közé.
A kisfiú a tetem házból kinyúló feje fölött sírt. Halk hüppögéssel hullatta könnyeit. Azok végiggurultak a hófehér szőrzeten. Az élettelen test megtörten nyúlt el a kutyaházban. A béna, sánta láb vádlón a legbenső zug felé mutatott. Ma végre teljes mértékben megmakacsolta magát! Neki lett igaza! Mi végre az a hasztalan menetelés! Nem vitte ki az utolsó útra! Itt érte a halál!
A fej oldalra billent, de mégsem volt szánalmas. A száj nyugodt volt, talán mosolygott is.
Ne sírj! – mondták hátul. – Látod, Fredi boldog! Tudod, ő már régóta várta azt az angyalt. Minden reggel azért ment ki a kerítéshez, mert őt várta szüntelen. Az angyalt, aki megfeledkezett róla.
Minden reggel feltette magának a kérdést: „Hol marad már az az angyal?!” Ma reggel a felébredő Fredi szárnysuhogást hallott. Máshoz indult, de szeme megakadt a fáradt, összetört testen, a vaksi szemeken. Eszébe jutott, hogy eddig megfeledkezett róla. Finoman leszállt hát, félve az ölébe vette. Halkan suttogott a süket fülekbe, felemelte és elvitte magával. Elvitte őt az a gyönyörű angyal. A Halál Angyala!
És Fredi boldogan mosolygott. Tűrte, hogy simogassák.

 

 

A tavasz rügyfakasztó ostora pattant. Az élet körforgása újra a régi kerékvágásba fordult. Daloltak a madarak, csillogtak a cseppek a harmatos füveken. Gördültek a cseppek a kisfiú szeméből, lefolytak a hófehér bundán. A süket kutyafülek már nem hallottak meg semmiféle jajveszékelést. Az anya finoman vígasztalt:
„Hidd el, nagyon bölcs és csodálatos az az Angyal. És a mi Fredink már nagyon várta!”

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.