Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Művészet az emberek között

2010.05.02

Kép

 

 

 

 


Mottó:
József Attila: Művészet az emberek között


Kerekek lehettek a talpán,
A táncosnő begurult szemeinkbe,
Egyszerű volt, de ragyogott, mint a kolibrik.

Képzeld el a lápon libegő
És nyujtózkodó, nyurga lidércet.
Szebben ugrált a fiatal kecskénél,
Vagy mint a hamarkedvű komondorkölyök,
Ha futkároz és hempereg a fűben!

Még az esztendőalvók is
Szivesen vele-riszálódtak volna!

Azt se tudom, ki volt mellettem,
Az ujjongás együtt sejhajozott bennünk - -
Aztán hirtelen kihült a terem
S mi, emberek, szegények, ismét
Idegenül néztük végig egymást.

 

Mottó :
"Ti jók vagytok mindannyian
Hisz mindnyájan örültök a jónak
S fontoljátok meg, amit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal."
(József A: Tanítások )
 

 


Kép Szabadi Kati kiállítására érkezem meg régi munkahelyemre a Nyírő Gyula Kórház I. Psychiátriájára. Délelőtt már váltottam egy pár szót Ilikével, főorvos úr titkárnőjével. Tündéri teremtés, mindig is vonzott az a titokzatos béke, ami a lényéből árad. Talán az egyetlen ember, aki kapcsán nem forog a fejemben, hogy ez a kedvesség, jóindulat és simulékonyság túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Törékeny termete, finom vonásai egy valóságos tündéréi is lehetnének, nincs semmi diszkrepanciaa természete és a külleme között. Kedvesség és segítőkészség a javából!Tehát Ilike a telefonban már lelkendezve mondta, hogy fel vannak téve a képek, tegnap késő este kerültek a falakra, és a csodálatos élő színek,a kavargó formák olyan nagy hatást tettek rá, hogy alig bírta megállni,hogy abban a késői órában fel ne hívjon, hogy megoszthassa az élményt.

 
 

 

Kati is többször hívott a nap folyamán, és kérte, hogy hívjam vissza.Rájöttem, hogy igazán nem akar semmi konkrétat, és mivel nagyon sok dolgom volt a munkahelyemen, eléggé rövidre zártam a beszélgetést.

 

Amikor a körfolyosóra értem és szembekerültem a nagy hatású képekkel,már nem volt menekvés. Megfogtak, világukba szívtak, mint a meditáció,vagy az álom, és bár kendőzetlenül szembesítettek az elmúlással, a változással, azzal, hogy egy parányi porszem vagyok a világegyetemben,mégis ámulatot és csodálatot keltettek, vonzottak mint a virág, amely bódító illatától immár nincs menekvésem. Személyessé váltak,nevemen szólítottak a képek szereplői. Testük ívbe hajló formáival kérték, hogy osztozzam életérzéseikben.

 

Furcsa arcok vigyorogtak szenvedés teli alakok mögül. Kifordult szemek néztek a semmibe, tűzmadár táncolt, lehetetlen alakzatba csavarintva testét, vakító fénytenger és színtócsa közepébe állítva.

 

Megértettem Ilike és Kati izgalmát.Katinál is, ha járok, nem tudom magam kivonni az élmény alól. Déja vu élményem van, és ugyanakkor jamais vu is. Mondom mint az álomban, tudom, hogy hozzám szól a látvány, tudom, hogy ismerős és mégis úgy issza a szemem, mint egyizgalmas krimit, nehogy elszalasszak egy percet is, nehogy valami lényegi momentumon felett átsuhanjon a tekintet, örök feledésbe és semmibe taszítva azt, ami lényegivé is válhat. Mindent magával ragadó is lehet, ami eddig háttérben állt, sarkaiból kifordítva a jelentéseket. Mert a képek dinamikusak, éltetőek, és súlyos mondanivalójuk ellenére is azt sugallják, hogy halld meg azt, ami fontos,engedd, hogy hozzád szóljon, útitársul szegődjön. A piros és zöld álarcos, vigyorgó halál is- bár első megdöbbenésre nem tetszik,amit biccent feléd, a gúnyos, cinikus, bizalmaskodó mosolyával, a simulékonyan suhanó, vérfagyasztó közelségével,- de ha elmész mellette és nem okulsz a találkozásból, bizony nagyon megbánhatod. Ahogy azóegyiptomi halottak, akik az alvilágon keresztül utazván nem tudták nevükön szólítani a sötétség gólemeit és egyéb szörnyetegeit, örökre elveszhettek saját tudatlanságuk, elhalványuló elméjük, és a semmiásításában. Inkább félj tőlem, minthogy észre se végy, de a legjobb ha barátodnak fogadsz susogja az álarcos halál. Füledben a dallam mézzé válik,bár szavait komolyan veszed, mégis megbűvöl, és sajnálod útjára ereszteni őt, mert nélküle csak a semmi van és a sivatag. Ahol egyszer megjelenik, hiánya már fájó.... Ahogy az árnyék, kontrasztja a fénynek.Nem ellentéte, párja és kiegészítője. Nélküle észrevehetetlen és magányos a másik.

 

Dallam zendült, valóságos muzsika, gitár kísérte ének, ami felváltotta a megnyitó méltatást. Egyre gyűltek közénk a pizsamás, papucsos betegek. Csak álltak és farkasszemet néztek a képekkel, mint a katonák.Bár ők nem alkottak csoportot, nem álltak menetelésre kész oszlopokba,vagy sorokba, de még szigetecskékbe se. Egyik sarokban az egyik, messzebb tőle a másik. Mozdulatlanul álltak, fegyelmezetten. Valószínűleg örültek is, hogy nem küldte el őket senki, bár maguk sem hitték el,hogy mindennek a csodának, művészetek találkozásának jogos részesei.Egészen egy pontig. ott megváltozott minden. Nem is vettem észre hol kezdődött. Megbabonázva figyeltem egy lányt, ahogy szemüvege mögött szemét becsukta és ütemesen ringott merev lábain, arcán békés, önfeledt mosoly. Szakállas úr állt közelében, pizsamában, zokni nélküli lába fázhatott a papucsban, arcán azonban melegség és béke áradt szét a zenedallamára. Majd teste ringni kezdett, kezei ütemes tapsra váltottak találkozót egymással. A többiek is felvették a ritmust, mozogni kezdtek, kinyíltak az élménynek egymást erősítve, bár látszólag semmilyen kontaktusba nem vonódva a másikkal, nem néztek senkire, csak mereven előre. A bábművésznő, aki sokat dolgozott psychiátriai betegek között szelíden mosolygott, majd bekapcsolódott halk ritmusú tapsukba,és bizakodón, hol egyikőjük, hol másikuk szemébe nézett.

 

Észrevettem ezt, hogy egyedül van velük, én is halkan tapsolni kezdtem és ingatni a testem, ahogy ők. Majd, ahogy körülnéztem, elég különös dolgot láttam, amit először fel sem fogtam, az a betegem, akit 15 éve kezeltem, és azóta teljesen megközelíthetőnek tűnt zárkózott,bizalmatlan arcával, rettegve vigyázott távolságtartásával, akinek szorosra zárt ajkai közül nem sikerült előcsalnom egyetlen emberi szót sem, amikor a múltkoriban öles léptei nyomába szegődtem és vállát megérintve megszólítottam, nos, most láttam, hogy ez a beteg mosolyogvaengem néz, és ahogy találkozott a tekintetünk fejbiccentéssel ésszájmozgással köszönt nekem.Kép

 

A bábművésznő arcán patakban folytak a könnyek, egyre többen vettük fel a betegek ritmusát, ahogy a zene üteme átfolyt a közös téren és harmóniává szelídítette a borzalmakat, a másságot, a sokféle életút és keresztutak szövevényét egysége fonta lelkeink folyammá duzzadt áradását .Kis közösségünkben már nem volt már lényeges ki a gyógykezelt, és ki az aki a külvilágból idecsöppent egyszerű résztvevő.Halandóságunk és hallhatatlanságunk elsimította a különbözőséget. A megnyitó végén igyekeztem megtalálni ezt e beteget, körbefutottam minden elvezető utat, de már nem volt számomra és senki más számára elérhető és megszólítható. Bezárult az aranykalitka. Ki tudja mi kattintja ilyenkor vissza a lakatot, a betegség, a külvilág, vagy maga a vágy, hogy ne nyílhasson ki többé az az ajtó-, ki- és beszökéseket meggátolandó- és szökjön szárba az az öntudatlanságba ájult  akarat, hogy rejtse magába mindazt, ami még rejtegetni való és rejthető.

 

- Borzalmas lehet ilyen betegek között dolgozni, mondta az egyik vendég, aki bankban dolgozik civilben. Ugye borzalmas őket látni,nap mint nap velük találkozni?-kezdte újra, mert látta az arcomon az értetlenséget, hogy abszolút nem fogom fel, amiről  beszél. Aztán felébredtem és hirtelen konstatáltam, hogy én az ő világához tartozom.-Óh, mondtam, én már megszoktam. Persze, tettem hozzá félve, ha az én rokonom lenne az egyik ilyen beteg, akkor nem tudnám megszokni, mindig harcolnék érte, hogy velem legyen, hogy meggyógyuljon.... igen, az borzalmas lenne, mondtam. de ezt, amit te szörnyűnek látsz, én már igazából megszoktam

 

Kérdésekkel a szívemben néztem a bábművésznőt, akinek könnyes szeme arról árulkodott, hogy végérvényesen egyedül maradt... összekötőkapocsként egy olyan világban, ahol már nincs meg az igény arra, hogy ami széttört az összeköttessék.

 

A festmények itt maradnak sóhajtottam megnyugodva, talán még újra összeforrhat a csoda. Hátha...., és nagy levegőt véve léptem ki a hűvös sötétségbe és folytattam utam megszokott világomba, hogy átgondoljam,mit fogok csinálni otthon miután megvacsorázom.

 

 

 

 
 

 

 

 

 

 

 

 

olga-izrayleva.jpg

 

dr. Nagy Mária

pszichoterapeuta szakorvos

 

MŰvészet és terápia

 

"Csak, aki saját élményeit nem érzi bilincsnek, van abban a helyzetben, hogy úgy ábrázolja azokat , hogy másokat lebilincseljen." Fritz Gesing

A művészet és a terápia számomra is két különálló dolognak tűnt sokáig. Külön-külön szerettem volna lenni psychiáter, terapeuta és művész. Ma már tudom, hogy nincs határvonal köztük.

 

 

Ahogy a terápiák közötti törésvonal is fúzionál. A legmodernebb metakogniitív irányzatok egyesítik a legújabb tudományos elveket az ezeréves keleti tanokkal és a meditációval. Ezek túl és innen a kogníciókon megtanítanak elengedni a traumát, a súlyos gondolatok így akárha a lélek kék egén átsuhanó felhők, átmenetivé szelídülhetnek, amiket úgy szemlélek, hogy tudom, hogy mögöttük ott a nap. Hiszen nem az a létfeladatunk, hogy "túléljük a viharokat, hanem, hogy megtanuljunk táncolni az esőben!"

 


A művész és a gyermek önfeledten képes szemlélni a világot, beleérez mélységeibe, úgy hogy nem szédül bele teljes valójában,. Nekem ezt a súlyt, ezt a nézőpontot adta a falusi lét- ahogy a humanisztikus psychoterápia nagy alakjának, Rogersnek is-, az állatok és növények közelsége, ha  lábadozom, és gyógyulni vágyok, elnézem a füvek növekedését, a cserjék megújulását, szavak nélkül is érti a lelkem őket.
HiszenKép

 

gyermekkoromat a Jászságban töltöttem, ahol dúsan termő volt a föld, fürtökben  repültek a lepkék, apró kövekként görögtek a harsány színekkel ékített  hasú unkák. Mesék keltek szárnyra a széllel és költöztek a nyiladozógyermeki lelkekbe. Nagypapám óvó szeretete és bölcs odafigyelése nevelt komoly gyermekké, aki megőrzi magában a mindenség titkát, és tudja,hogy ezek e természeti jelenségek nem nyílnak meg akárki fiának. Művészi és terapeutai ars poetikám a következő:"Csendesen igyekszem követni az ősök nyomdokait, két kezemmel szórom a megszerzett kincseket, azok az itt maradóknak kellenek földi fejlődésükhöz, az átutazóknak nincs már rá szükségük. Ahogy a kínai mondja: az utolsó selyemingnek nincs zsebe. A lélek másképp működik mint az anyagi világ,itt ha valamit meg akarunk őrizni, elvesztjük azt, ha megosztjuk,megsokszorozódik az.... Talán ezért van, hogy verseket, mindenféléket írogatok, ki tudj.. annyi mindent elgondoltak már a művészetről, mégis azt hiszem ugyanolyan titok mint a mesék burjánzó világa, mint a mag, amelyben bár ott van saját beteljesülése, mégsem nyílik ki bárki szívében, vagy minta szél, ami elemi részecskékként hordja szét dalolva a kövek álmát,sóhaját, porrá morzsolva örökkévalóságunk fénylő ékköveit..."

 




lany2.jpg
Psychiáteri pályám során legelőször a Freud-i analízissel, majd a kognitív- és viselkedésterápiával kerültem kapcsolatba, érintve a psychodrámát és sok minden mást- (a családterápia megtanított kilépni a lineáris ok-okozat gyűrűjéből és elvezetett a cirkuláris okság megértéséig) , míg újra eljutottam Junghoz : a meditációhoz és a szimbólumterápiához. Itt minden összeér, összemosolyog bennem a művész és a terapeuta. Ha belegondolunk, az ember azzal, hogy ritmikus jeleket rajzolt kezdetleges szerszámaiba, művészeti alkotásokban leképezte különböző létállapotaiban önmagát, tulajdonképpen utat talált saját MAGa megismeréséhez.

 

Kezdetben volt a ritmus, a lüktetés,őseinknél az életfelhővel átitatott regős énekek, ízes szófordulatokból kirajzolódó, szimbolikus rétegekben rejtjeleződő színes mesék. Majd versek, amik még mindig többrétegűek .Ezután jött a tudomány és igyekezett lecsupaszítani, szálkásítani mindent. Kognitív forradalom és fordulat. Mára már rájöttünk, hogy bennünk a "sokminden "összeér, bár vannak absztrahált fogalmaink és vegytiszta érzéseink (arra gondolj pl., ha beütöm a lábam és azt mondom: aúúú!! ), a legtöbb ponton ezek összegyúrva szunnyadnak belül, különböző rétegeiket mutatják, mint a hagymahéj.

 

Az ember a végtelennel van megsebezve, ÖnMAGunk felé tartunk és addig, amíg nem vagyunk ősvalónkkal élő, lüktető kapcsolatban, kreativitásunk forrásától vágjuk el személyiségünket. Szárazzá, mosolytalanná, és eleventelenné válunk.
Rogers volt az a terapeuta, aki felismerte az emberben rejtező hihetetlen erőforrást, az isteni hasonlatosságot, amely erővonalaira hagyatkozva a teremtmény öngyógyulásra képes. Itt a katalizátor a másik személy,esetünkben  a terapeuta, aki ítélkezés nélkül fogadja el őt, emiatt  a szeretetteljes közegben teljes mélységében megnyílhat, kreatív életerői gyógyforrásához juthat. A művészet is ehhez segít minket, hiszen szimbólumaival a racionális tudatot megkerülve, cenzúrázás és elutasítás nélkül közvetítheti a teljesség leheletét. Rogersnek nagy érdeme, hogy deduktíve levezetett elveit később tudományos kísérleteivel is igazolni tudta.

lany3.jpg

 

A művészi alkotás az éntől eltávolítható "értékterhelt" produktum. Eltávolítható, mert tárgyiasult és szemlélhető, de mégsem távoli, mert az életenergiáimmal, az érzéseimmel átitatott. Jung elmélete szerint: szimbólumrendszere az énem legmélyebb magjával összeköt, mint egy köldökzsinór.

 

          
A   pszichoszomatikus betegségben , vagy a hystériában a lélek       nyelve szólal meg a test hangszerén,a betegség énközeli állapot, az
 önképünkről teljességgel le nem választható, és általában nem csodálni       szokták mint a művészetet hanem elutasítani.( Most a másodlagos
  betegségelőnyt nem tekintem, amikor is a beteg támogató kapcsolati     mintázatba kényszerítheti a környezetében élőket éppen betegségének
  nyomatékával.)          
   
  
   A psychés megbetegedés is egy jelzés, tünetekben megnyilvánult        psychikus tartalom. A psychésen decompenzálódott emberrel nehéz lehet a
  kapcsolatfelvétel. Egyrészt ma már bizonyítottnak látszik , hogy a    schizophrenia negatív tüneteinek jó részében is jelentékeny szerepet
  játszik a környezet nem megfelelő visszahatása, a stigmatizáció, ami a     társadalomban jelen lévő igen komoly probléma, és az institualizáció (ezen   kliensek intézményi ellátása) is sokat ronthat a helyzeten, pláne, ha a  beteg nem kap kellő támogatást a betegség okozta trauma feldolgozásához, ha

 

   nem támogató-elfogadó légkörben kezelik, és mintegy ";munkadarabnak"    tekintik. Ezek az emberek sokszor verbálisan nem igazán megközelíthetők, ám
    többnyire non-verbális síkon, művészi jellegű, vagy kreatív      tevékenységek által megszólaltathatóak. A megértés bármilyen foka

 

   izoláció-érzésüket csökkenti. Míg fokozódó izolálódásuk az előzőleg     felvázolt folyamatok egy ördögi körbe kapcsolódásával felgyorsítja azt, állapotuk folyamatos romlását idézve elő.

Kép

 

           (A megértett tartalmak visszajelzésekor természetesen fontosak a gyógyító, szeretetteljes szavak, hiszen méregtelenített tartalmakat táplálnak vissza a beteg felé, ahogy a homeopáthiás orvoslás lényege is ez: a méregből elixírtvarázsolni.; Vagy akár gondolhatnék a gyógyszereinkre is, ahol a megfelelő és pontos adagolás döntőjelentőségű a gyógyuláshoz.)

 

           >
           >        >
A művészetterápiáknak fontos szerepe lehet a rehabilitációs intézményekben, ill. a gyógyító terápiás közösségekben is. Nemcsak időt    strukturáló, lereagáltató, szorongásoldó szerepük van, de a jótékony     csoportpszichoterápiás hatások is érvényesülhetnek, az együtt alkotás     katartikus élménye megerősítheti a közösségben való létezés jó érzéseit,   hiszen mindannyiunk alapvető vágya, hogy mások által megértettek és      elfogadottak legyünk.

Ma már úgy tűnik,. hogy az interperszonális, interszubjektív gyógyító terek a legmélyebb és legtraumatikusabban szennyezett belső mintázatainkat is képesek jó irányban korrigálni, ha megfelelően elérhetővé tesszük azokat. Így gyógyít például a tánc- és mozgásterápia, ahol a legmélyebb sérülések is jelt adhatnak magukról a test hangszerén és képzett terapeuta reflexiója által öngyógyulásuk medrébe terelődhetnek.

lany4.jpg


Moreno  a psychodráma atyja is felfedezte azt, hogy a színház önfeledt játékában kimosódhatnak olyan rossz tulajdonságok és berögződések, amik addig szinte  megközelíthetetlenek voltak. Volt egy önkéntes színésznő, akire a többiek szelíd női szerepeket osztottak előszeretettel, maga Moreno is meglepődött, amikor annak férje keserűen panaszolta neki, hogy az asszony otthon egyáltalán nem ilyen, amilyenre a szerepei predesztinálják, elviselhetetlen, botrányos jeleneteket rendez és pörlekedik vele. Moreno ezután igyekezett ilyen szerepekbe bújtatni őt , a férj pedig hamarosan jelezte, hogy felesége, Barbara teljességgel megváltozott ezáltal, ugyanolyan kedves és csendes lett, mint ahogy esküvőjük előtt megismerte.
 A gyermek és a művész önfeledten játszik. Önmagával és világával. Ezért lehet az, hogy a gyermekek nagyon gyógyulékonyak és bár a legtöbb művész érzékeny a disszonanciára, mégsem betegíti meg annak intenzív átélése. Persze- mint tudjuk- vannak kivételek.

 Freud a > szublimációban a tudattalan problémák, vágyak kreatív     feldolgozását, kiélését látta, úgy, hogy a végeredmény a társadalom számárakanalak.jpg
  is jelentős alkotásban manifesztálódik..    Jung meglátását a művészet szerepét illetően, a kollektív     tudattalanba süllyesztett merítőháló metaforájával tudnám szemléltetni, ami       a minden ember lelkiségének mélyén hömpölygő tudattalan folyamból történő       temérdek kincset hivatott a felszínre emelni és mások számára is láthatóvá     tenni, formát adva nekik saját megfogalmazásunkban . Az archetípusos minták,      a szimbólumok a személyes tudattalan tartalmaiból öltenek magukra ruhát.          Tehát az alkotás lényegiségét tekintve kollektív, de a csomagolás egyedi,        rajta van a művész egyedülállóságának lenyomata.
           >
           Sok művész érzi azt subjektíve az intuíció kapcsán, hogy a művet mintha készen, mintha kívülről kapta volna, és csak akkor érzi teljesnek, ha minden mondatát, mozaikját a helyére rakta. (Babits, Raffaello is így vallott alkotási folyamatáról)

 

 

 

 

 

 


" Minden szó , mely művembe illik, s amelynek helyet kell foglalnia, már eleve meg van határozva, s ha nem azt a szót találom leírni, amelynek az illető helyen állnia kell, azonnal érzem, hogy ez csak pótlék, hogy ez csak ideiglenesen állhat meg, mert a valódi szó most nem jut az eszembe. Amint eszembe jut, rögtön ráismerek: ez az! "
(Babits Mihály)


 Non-verbálisan megfogalmazásokban nemigen lehet hazudni. A művek szimbólumai nagyrészt megkerülik a racionális tudat cenzúráit, mélyebb értelmük felszínre tör a gátakon.

lany5.jpg


> Ha valaki nem őszinte, nem az igazi érzelmeit mutatja, akkor a  viselkedése inkongruenssé válik, tehát meglátszik rajta. Sokszor ez nem    igazi becsapás, vagy hazugság hiszen ő       sem tud róla, hogy nincs összhang a valódi érzelmei és a       mondanivalója között. Az írásképben , -ha valaki kendőzni kíván valamit-,
az igazán jó szakembernek ez a manőver rögtön kiüti a szemét. Kongruensen        nem lehet hazudni. A hazugságnak jelei vannak,    csak azok nem szokták észrevenni ezeket, akiket visznek a vágyaik    és el akarják hinni, amit el akarnak hitetni velük., vagy el akarnak hitetni  magukkal.
           >
    Komoly rajzelemzéseknél annyiféle szempontot vesznek lajstromba,     hogy ezek tudatos kijátszása lehetetlenség. De ott van a másik oldal is. A
    közlés közvetít egy sor információt, azt a befogadó fél a saját     személyiségén keresztül megszűri és általában annak csak töredékét érti meg,
    tudja dekódolni. Nagyon mély alázat kell ahhoz, hogy saját magunkat és saját          meglátásainkat félretéve, úgy tudjunk a beteg világába belépni, akár
     fogódzók nélkül is, hogy képesek legyünk az ő szemléletével látni, az ő       jelentéstartományaival dolgozni. A psychoterápia ezért is művészet;,

 

    mert át kell tudni ugrani saját árnyékunkat mintha táncoló dervisek lennénk,        vagy legalábbis folyamatosan erőfeszítéseket tenni erre.
        
           >
           > A legújabb kognitív > irányzatok már nagyon magas nívón beszélnek      a művészetekről, a művészet > kifejező erejéről, mintegy komminikációt fogva
  fel, ami nagyon sokrétű,      meghaladva már saját iskolájuk "dogmáit", így nem is tekinthetők a    szó szoros értelemben véve kognitíveknek,integratív szemléletűek,
    kiszélesítették a sémák fogalmát is, rájőve, hogy      ezek nem csak kognitív lecsupaszított konstruktumok lehetnek, ezen    felfogásnak          nincs is létjogosultsága akkor, ha az emberi egyedfejlődés            > praeverbális          időszakát veszem górcső alá.. Itt nyilvánvalóan nem történhet
  kognitív sémák segítségével az> információfeldolgozás, ebben a korban még   nem vált el és nem szerveződött, strukturálódott külön kategóriákba az
 érzelmi- és mozgásos élményekben sűrűsödött tapasztalati úton leszűrődő       belső világ.
"És mi más volna a szavak ismerete , mint  árnyéka a szavak nélküli világnak. " (Kahlil Gibran  )
Az absztahált, érzelmektől lecsupaszított fogalmakban való  gondolkodás képessége csak egy későbbi folyamat eredménye ( Az érzelemteli,   életfelhőtől átitatott világlátás a régi korok emberének sem volt idegen,      ez tükröződik a népmesékben , és rítusaikban való beágyazottságukban is.

lanyok.jpg


           "Mert az értelem, ha egymagában uralkodik, korlátozó erő, és a     szabadjára engedett szenvedély olyan tűz, amely önnön elemésztéséig lobog.
Engedjétek hát lelketekben az értelmet a szenvedély magasába emelkedni , hogy dalra keljen.
És lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt, hogy a s szenvedély minden nap űj erőre kapjon és miként  a főnix  saját hamva fölé repüljön.   " (K. G.)
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 
>Tehát  a művészet egyfajta kommunikáció is lehet, ennek is a  > csúcsa. Mindemellett érzelemteli, több síkon szólítja meg a szemlélőjét, különböző rétegei vannak.

" A szavak és képek túlmutatnak önmagukon, nem egyértelműen meghatározott építőkockái   kifejezésmódjuknak, hanem telve vannak tapasztalatokkal és bölcsességgel, elárulnak valamit az emberről és kapcsolatairól" -fogalmazza meg a szimbólumkutató Basilius Doppelfeld.

 Nyilván    betegeknél erről  ilyen mélységében nem beszélhetünk, mégis valamilyen közlési eszköz  az  "elefántcsonttornyukból",  vagy inkább börtönükből. . Bár    festőművészek esetében a betegség láthatóan adott egy > bizonyos világlátási pluszt.
A szavakkal, műalkotásokkal megformálódó belső világ formát, struktúrát ölt, mintegy kívülre helyeződik és így már higgadtan meg lehet nézni mi volt odabent.  A bujkáló érzések és kétségek megszelídíthetők, tovább struktúrálhatók és további párbeszédbe vonhatók. Tulajdonképpen itt egy jobb agyféltekei halmaz kerül át a bal agyfélteke rendező megvilágításába, csökkentve ezáltal a szorongásosságot és differenciáltabbá téve az ént.

yulia-luchkina1.jpg

 

           >
  A művészetek élvezetekor is nagy szerepe van a mozgásos          emléknyomoknak. A mozgásmintákban érzelmek tárolódnak. Már maga a > látás> > is>a mozgás útján működik: a szememmel letapogatom a formát, a korábbi
  látásemlékek esetében mintegy lecsupaszítódik a tudás, lejönnek róla a  szituatív elemek, elraktározódik az absztahált minta. Ha látod a mozgást,  , vagy a mimikát visszakapod az érzelmeket, mert ahogy nézed leköveted, pásztázod a szemeddel. Arc szemlélésekor tükörneuronjaid kapcsán     aktiválódnak azok a mimikai> izmaid, ami a megfigyeltnél is, ezeknek a  viselkedéses, mozgásos sémáknak huzalozottságuk van a megfelelő  érzelmekhez. Ez a biológiai huzalozottság az alapja az empátiának, ami jórészt öröklött adottságokon nyugszik.
           Mindez a művészet élvezetekor is nagyon fontos, hiszen így  válik egy műalkotás szemlélése érzelem- és élménytelítetté.
           >
         Kép  > A pszichoterápiákban a kreativitásnak nagy szerepe lehet. Egyrészt  jól strukturált tudást feltételez, egy olyan alapot, ami megenged néminemű  játékosságot is. Érdekes, hogy a kliensek jó része, amikor megkérdezik  tőlük, hogy mi segített nekik egyéni terápiájukban, ezt a játékos elemet  emelik ki, amely egy meghatározó élményük volt a kezelésük során.
           >
           > A művészet eszköztárának helye lehet még a tünetelemzésnél, ahol gyurmával, festékkel, egyéb anyaggal, lelki szemeink előtt festett képpel lehet megjeleníteni  valamit.( Hová tenné ezt a képet miután megfestette, miért pont ide vagy
  amoda? ) A professzionálisan kézben tartott betegvezetés a döntő, a       > kreativitás , a művészet elemeinek felhasználása jelen esetben "csak" eszköz.
           >
 > Hadd emeljem még ki még egyszer a pszichodrámát, mint a non-verbális terápiák  egyik jeles képviselőjét, ami spontaneitásra , az érzelmek kifejezésére és  átélésére hangolt önismereti módszer.. Eszköztárában felhasznál

 

 folyékony szobrokat", disszociáltatott személyiségrészek párbeszédére  épülő scenikus jeleneteket. Az élet írja a színdarabot, a rendező-terapeuta feladata, hogy vertikális mélységében és horizontális > kiterjesztésében láttassa azt., összefüggésrendszerébe ágyazva, esetleg más meglátásmóddal színesítve.
     >
           > Moreno, ennek a műfajnak az életre álmodója igazi művész volt,  nyelvezete sem lecsupaszított, igazi élő, lüktető világlátásról ad  tanúbizonyságot.. Első nekifutásra ezért is nehéz tudományos szemlélettel megközelíteni, hiszen a tudomány lecsupaszított, életfelhőjüktől megfosztott,  absztrahált fogalmakat használ. A psychoterápia azonban ma már szerencsére nemcsak  a tudomány, hanem a művészet integrációjára is törekszik, termékeny > párbeszéd lehetőségét építve ki köztük.

 

           >
      Folytonos egymásba alakulásukból születik szubjektív valóságunk., hiszen :"A művészet nem egyéb mint a valóság kitalálása"    (Pilinszky  János)
           >

           > 

 

 

Idézetek:

'Az érzések, a gesztusok, az ösztönök szintjén teljesebben mutatkozik meg egy ember világa, mint a tiszta rációén."      Németh G. Béla

 

" A valódi alkímia az emberben kezdődik, az anyagban folytatódik és az emberben fejeződik be." Jakab Bőhme

 ornamentika.jpg

" Analógiák szerint gondolkodni, nincs ebben semmi kivetendő: az analógia előnye, hogy nem von le semmit, és tulajdonképpen nem követel semmi végsőt. Árt viszont az oly indukció, amely eleve kitűzött célt követ,s erre törve, hamisat, igazat egyképp ragad magával." Goethe

 

  " A szent mondások, az imák, amelyeket a Halottak Könyve az elköltözött szájába ad, a lelket ájultságából fölriasztják.

Megrázzák, nehogy a krokodilok, a kígyók- saját káprázatai- hatalmukba kerítsék. A szó az, ami felkelti a lélek emlékezetét és emlékezetében a beavatás élményét, a szó az, ami felkelti a szívet. A szívet meg kell őriznie, mert a szív az égi tudat, a szeretet székhelye."

Hamvas Béla

 

és ismét a szufi próféta:

szines-2.jpg

"És mi más volna a szavak ismerete,mint árnyéka a szavak nélküli tudásnak."

 

 

 

 

Krausz Margit festményeinek világa számomra a lélek vészkijáratát jelentik. Belépőkártyát az álmok szines.jpgmegelevenedő világába, ahol ózondús a levegő, élnek a színek és megelevenednek és megszólítanak a formák. A lélek ősbirodalmának ősbirtokosai a festmények szereplői, álomszép környezetükben szabadon szárnyalhat a lélek, vagy éppen alászállhat titkos kamráiba. Ahogy pl . a Kísértetkastély c. képen látjuk. A félelmetes alakok is megszólíthatóak, termékeny párbeszédbe vonhatóak, ha méltóképp, ismerősként üdvözöljük őket, akárha álmainkban. Vissza is köszönnek nekünk. Még gyönyörű meseillusztrációk is lehetnének. Archaikus ősformákat, ősmintákat formáznak, és bár mindegyik kép szerkezete bonyolult, mégis elementáris egyszerűségükkel, ismerősségükkel ragadnak magukkal.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.